Magántulajdon rabszolgái vagyunk, mi magyarok?

Egy közelmúltbeli statisztika szerint Magyarországon a lakosság 16%-a él bérelt lakásban. Ez az arány Németországban 48%, Ausztriában 45%, Franciaországban 36%, míg Svájcban 55%. Mi következik ebből? Hát az, hogy a magyarok sokkal gazdagabbak, mint az EU nyugat-európai tagállamai. Nem? Vagy lehet, hogy a magántulajdon rabszolgái vagyunk?

Hazánkban a háztartások vagyonának több, mint kétharmada ingatlan

Szép lenne, ha az első állítás lenne az igazság, de sajnos nem ez a helyzet. A magyarországi és a nyugat-európai bérleti piac ideológiai és jogi alapjai is eltérőek. A magyarok többsége jellemzően kényszerként éli meg a lakásbérleti megoldást, míg Nyugat-Európában ezzel szemben a bérlet a lakhatás a magántulajdonnal egyenértékű megoldása. Hazánkban a háztartások vagyonának több, mint kétharmada ingatlan, mégpedig többnyire az, amit lakhatási céllal használnak. Tényleg a magántulajdon rabszolgái lennénk, avagy mindennél jobban saját ingatlanban akarunk élni?

Mi ezzel a probléma?

Leginkább az, hogy a magántulajdonú ingatlanért (vagy jelzáloghitel esetén annak illúziójáért) a lakosság jelentős része képes minden összegyűjtött pénzét feláldozni, hogy aztán a családi költségvetés markáns részét lakáshitelre fordíthassa. Ha kiszámoljuk, hogy mennyit fizetünk ki ténylegesen egy hitelre vásárolt lakásért, miközben a pénzügyi tartalékaink nagy részét is beáldozzuk a cél érdekében, már nehezebben tudunk racionális érvet felhozni a vásárlás mellett. Érdekel egy racionális pénzügyi tervezés? Akkor kattints erre a képre!

Darwin-féle pénzügyi tippek

Bérelt lakás esetében csak a kauciót kell kifizetnünk, meg a havi bérleti díjat. Az állagmegóvás költségei a főbérlőt terhelik, mi pedig oda költözhetünk, ahova azt az életünk épp megkívánja. Nem vitatom, hogy az elmúlt években a magántulajdonú ingatlan jó befektetésnek bizonyult, de ilyen mértékű ingatlanár-emelkedés nem tekinthető túl gyakori dolognak. És térjünk majd erre vissza 1-2 év múlva.

Ingatlant leginkább annak érdemes venni, aki ki tudja fizetni. Aki a magántulajdon illúzójáért túlzottan nagy áldozatot hoz, annak számolnia kell azzal is, hogy az egyéb pénzügyi céljai fognak áldozatul esni az ingatlanvagyon oltárán. Azt gondolnánk, hogy ez az egész nem kapcsolódik a nyugdíj célú megtakarításokhoz… Pedig igen is összefügg. Sok hitelfelvevő 40-50 éves korában vesz fel 20-30 éves hitelt, ami rendre nyugdíjkorhatár után jár le. Ezzel esélyt sem hagy magának arra, hogy nagyobb összeget félretegyen. Aztán amikor 65-70 évesen kifut a hitel rádöbben, hogy a gyerekek már kirepültek, túl nagy a ház, nem tudják fenntartani, meg két embernek minek, aztán aktuális piaci áron eladja, mindazt amiért mindet feláldozott…